2018. április 8., vasárnap

Húsvét 2. vasárnapja – 2018. 04. 08.

Caravaggio: Szent Temás hitetlensége 1603
Jn 20,19-31: „Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek!'' Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.” 
A múlt héten arról elmélkedtünk, hogy nincsenek kézzel fogható bizonyítékai Krisztus feltámadásának, azért csak hittel tudjuk elfogadni ezt az eseményt. Elhisszük mindazt, amit ránk hagyományoztak az apostolok, evangélisták.
A mai alkalommal kicsit a hitnek a természetéről gondolkodnánk, hiszen olyan megfoghatatlan dologgal állunk szemben, mint amilyen megfoghatatlan például a lélek létezése is számunkra. Egyiket sem látta soha senki, mégis hisszük, hogy van lélek, és ezt hittel hisszük. De hogyan keletkezik a hit, hogyan tudjuk mégis „megragadni” azt?
A hit kegyelem. A kegyelem szót ajándéknak fordítjuk, tehát a kegyelem ajándék. Isten ajándékoz meg vele minket. És valóban, elhinni valamit az nagy dolog, az ajándék, pontosan azért, mert semmi bizonyíték, semmi tudás nincs mögötte. Megbízni valakiben, elhinni valakinek a szavait ajándék. Sokszor nem sikerül. És amikor megbízunk valakiben, elhisszük a szavait, akkor valóban semmi garancia nincs a birtokunkban arra nézve, hogy igaz, amit a másik állít. S vannak helyzetek, amikor nagyon nem könnyű hinni a másiknak. Ilyen helyzet volt Krisztus feltámadása is és Tamásnak nagyon nem volt egyszerű elhinni Jézus újbóli megjelenését. Neki aztán nem is hite lett, hanem tudása, hiszen megtapasztalta két kezével a feltámadt Jézust. Nekünk már csak a hit jutott.
Az a hit, ami bennünk él, mint a lélek. Mondhatni egyek. Átjárja az egész testünket, még ha ezt fizikálisan nem is érzékeljük. Hogy kerül belénk a hit? A léleknél is kérdés volt a régi időkben, hogy mikor kerül bele az emberbe. Most azt valljuk, hogy a fogantatástól kezdve van lelke az embernek. De hite mettől van egy embernek? Talán mondhatjuk azt, hogy a fogantatásától kezdve, hiszen nagyon sok mindent elhiszünk már gyermekkorban is. Tény, hogy nem istenhitről van szó, de mégiscsak hitről beszélünk. Azt istenhitet pedig megelőzheti a profán, hétköznapi dolgokba vetett hit, hogy például „amit a szüleim mondanak az igaz”. Nagyon sok mindenben hisz az ember, csak nincs tudatában. Tehát nem teljesen igaz az, hogy a világban élő emberek hitetlenek. Nagyon is hívők, csak nem Istenben hisznek. És könnyebben hinnének Istenben is, ha elgondolkodnának néha azon, hogy mi minden más megfoghatatlan dologban hisznek. Az pedig, hogy ki fog Istenben hinni, jó kérdés. Gyermekkoromban nem volt kérdés, hogy van Isten és hittem a létezésében. De ezt a hitet nem én állítottam elő, sem a nagymamám, aki megadta a kezdő lökéseket. A hit egyik fontos tulajdonsága, hogy nem mi állítjuk elő. Elveszíteni eltudjuk, de sem adni, sem erősíteni nem tudjuk azt. Egyedül Isten képes a hit adására, erősítésére. Mi közreműködünk benne, de nem a mi érdemünk. Valami olyasmi lehet – visszatérve a lélekkel való összehasonlításhoz – mint amiről Jézus beszél Nikodémusnak, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod honnan jön és hová tart. A hit is így „mozog” szerintem. Egyszer csak jön és hatalmába kerít bennünket. Nem kérdezi, hogy akarjuk-e, befogadjuk-e, hanem egyszerűen már bennünk van, már hiszünk. Kicsit olyan, mint az érzésvilágunk. A szerelem, mint érzés az egyik legjobb példa erre. A szerelem sem kérdezi meg az embert, hogy akar-e egyáltalán szerelmes lenni, hanem egyszerűen csak birtokba veszi az embert, aki azt veszi észre, hogy egyszer csak tombol benne ez a nagyszerű érzés. És ha saját hívőségünkre gondolunk, akkor észre fogjuk venni, hogy előbb voltunk hívők, mint azt gondolnánk. Nem akkor lettünk azok, amikor igent mondtunk Istenre, hanem jóval korábban, hogy egyáltalán igent mondhassunk majd Istenre.
Hogyan érkezik belénk a hit? Erre jó magyarázat lehet a mostani evangéliumi szakasz, melyben Jézus áthatol a zárt ajtókon. Mi mindannyian zárt ajtók vagyunk, hiszen nem megy át rajtunk a levegő, a fény. Mint említettük korábban, a hit pedig bennünk, a testünkön belül van. De hogyan? Úgy, ahogy Jézus is áthatolt az ajtókon. Jézus, a Szentlélek képes áthatolni rajtunk. A mostani evangéliumban Jézus az apostolokra lehelte a Szentlelket, akiknek testén az a Szentlélek áthatolt (nem feltétlen a belégzéssel jutott beléjük). A Lélek ott fúj, ahol akar, azon hatol át, ami akar. A Lélek áthatolt az apostolok testén, beléjük költözött, és hittek. Éppen így működik a mi esetünkben is. A hit ajándéka a Szentlélekkel együtt áthatol rajtunk. Csak nem vesszük észre, nem érzékeljük fizikálisan. Bár ez sincs kizárva. Úgy hatolnak át rajtunk, mint Jézus a zárt ajtókon. Ezzel adhatott példát számunkra Jézusra arra, hogy képes minket „bevenni”, képes belénk költözni tőlünk függetlenül is. Sajnos a megszállottság is hasonlóan működik. És a zárt ajtókon át való belépéshez elővehetünk más korábbi evangéliumi eseményeket is. Gondoljunk Jézus fogantatására. Ott is áthatol a Szentlélek Mária testén és a magzat belekerül az ő méhébe. Vagy Mária szüzessége. Az egyház vallja, hogy Mária szűz maradt szülés után is. Tehát Jézus képes volt úgy kijönni anyja testéből, hogy nem sértette annak szüzességét. Mindezek igazolják azt, hogy Isten áthatol mindenen, ha akar.
Már csak annyi maradt számunkra, hogy egyrészt visszagondoljunk a saját múltunkra, hogy mikor és hogyan lettünk Istenben hívő emberek. Kinek volt szerepe ebbe, illetve mikor döntöttünk tudatosan Isten mellett? Mikor találkoztunk igazán vele, hogy aztán dönthessünk mellette? Mikor tapasztaltuk meg azt a nagy örömöt, amit az apostolok a mostani szakaszban, amikor meglátták Jézust? Fontos, hogy visszamenjünk ezekhez a bázis élményekhez, mert ezek tartanak meg minket akkor, amikor gyengül a hitünk és elkezdünk kételkedni. Eszünk be kell jusson ilyenkor Pál kijelentése, hogy „tudom, kinek hittem”. Amikor gyenge a hitünk, akkor gondoljunk vissza a hitünk ébredésére, az Úrral való találkozásainkra, és akkor újból megerősödünk, ki fogunk tartani. Másrészt pedig imádkozzunk mindazokért, akik még mindig nagyon bezárt ajtók, és nem akarják beengedni Istent az életükbe, mert félnek tőle, és mert nem ismerik még Őt. Sokan nem is tudják, hogy szükségük lenne Istenre. Ma már tényleg sok olyan ember él körülöttünk, akinek Isten már végképp nem jelent semmit. Könyörögjünk azért, hogy Jézus átlépjen a zárt emberek zárt világán és megmutassa nekik magát. Ma, amikor annyi mindenben hiszünk, legalább annyira hitetlenek is vagyunk. Szükségünk van megtapasztalásokra, mint Tamásnak is. A mai emberek Tamások, csak akkor hisznek, ha látnak is. Mutassa meg magát Isten a mai kor emberének, és ajándékozza meg őket a hittel! 

Letölthető ITT.

2018. április 1., vasárnap

Húsvétvasárnap – 2018. 04. 01.


Az idei évben húsvétvasárnapja április 1-jére esik, ami nap a világi közegben bolondok napjaként ismert. A két dolog, azaz a feltámadás ténye és a bolondság pedig összekapcsolódik, hiszen hányan mondták akkor, és mondják mai is, hogy Krisztus feltámadása bolondság. Bolondság mert még soha senki ember nem támadt fel, illetve a nagy többség sem akkor, sem mostanság nem találkozott a feltámadt Krisztussal. Akkor is és most is felmerülhet a kérdés, hogy mi a bizonyítéka a feltámadásnak? A válasz erre, hogy semmi. Semmi bizonyíték nincs a kezünkben, amivel 100%-ig tudnánk bizonyítani Krisztus feltámadását. Egyedül az üres sír tanúskodik erről, illetve csak arról, hogy Jézus eltűnt. De az eltűnésének magyarázatát már nem adja meg az üres sír. Az, hogy feltámadt vagy ellopták a testét, az üres sír sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja. Tehát nem tudjuk mi az igazság.
Viszont elhisszük, hogy feltámadt Krisztus. Ezzel tovább léptünk. Bizonyítani nem tudjuk a feltámadás tényét, de elhisszük az apostoloknak, amit tapasztaltak a feltámadt Krisztussal kapcsolatban, és ami tapasztalatokat ránk hagyományoztak a Szentírásban. A hitünk, vallásunk, egyházunk ezekre az igazságokra, hitigazságokra épül. Hitigazságok, mert csak hittel fogadhatóak el.
De személy szerint nekem kevés az, hogy csupán egy szövegre alapozzam a hitemet. Számomra kell valami több, ami megerősít abban, hogy tényleg nem járok téves úton, hogy Krisztus valóban feltámadt. Az apostoloknak is szükséges volt megtapasztalniuk a feltámadt Krisztus valóságát, nem véletlenül mutatkozott meg nekik Krisztus. Jézus megtehette volna, hogy a feltámadását követően rögtön felmegy a mennybe, azt mindent itt hagy úgy, ahogy volt. De nem ezt tette. Meg akarta mutatni feltámadt mivoltát, és meg is mutatta elég sok embernek. Éppen így nekünk is meg akar mutatkozni, bár nem úgy, mint akkor az apostoloknak. Minket is meg akar erősíteni a feltámadás hitében. Így jutunk el a következő szintre, miszerint meg kell tapasztalnunk Isten valóságos létét, jelenlétét. Ez is a hit oldala, hiszen el kell hinnem, hogy amit tapasztalok Istenből, az maga az Isten, mint ahogy az apostolok is elhitték, hogy aki megjelent nekik, az nem szellem, nem egy másik ember, hanem az a Jézus, akit korábban megismertek, aki meghalt és feltámadt. Ezért is mutogatja nekik Jézus a sebeit, ezekkel is igazolva azt, hogy Ő volt az, akit korábban ismertek, és akit keresztre feszítettek. Nekünk is meg akar mutatkozni Isten, még ha nem is úgy, mint annak idején, de biztosítani akar minket afelől, hogy amiket olvasunk a Szentírásban, hogy amikre alapozzuk a hitünket, hogy Ő maga igaz, igazság. Ehhez – úgy vélem – nyitottságra van szükségünk. Bár Jézus a bezárt ajtónk is áthatolt, de nem mindenkihez. Az apostoloknak jelenet meg és nem mindenkinek. Ő tudja, hogy kinek akarja kinyilatkoztatni önmagát, de egy kicsit tőlünk is függ. Ha bezárt ajtók vagyunk, nem biztos, hogy megjelenik számunkra. Megjelenhet, de nem biztos, hogy megteszi ezt. Jó, ha nyitottak vagyunk, olyanok, akik tényleg látni szeretnék Őt, de nem pusztán mint szenzációt, vagy haszonforrást, hanem őszinteségből, szeretetből. Mi sem szívesen teszünk látogatást olyan személyeknél, akik nem akarnak látni minket, illetve csak kihasználnak bennünket. Inkább olyan helyekre megyünk, ahol szeretnek bennünket, ahol barátként, családtagként tekintenek ránk. Jézus is valami ilyesmit vár tőlünk. Az apostolok, a szent asszonyok Jézus baráti körét, családját jelentették, akik igazán szerették Őt. Érthető, hogy meg szeretett volna jelenni nekik. Úgy vélem, ha érzi rajtunk Isten, hogy többek vagyunk a nagy átlagnál, akkor meg jelenni nekünk valamilyen formában. De sohasem szabad elbíznunk magunkat, azt hinnünk önmagunkról, hogy jobbak vagyunk a nagy átlagnál. Egyszerűen csak annyi, hogy nyitottak vagyunk Istenre. Érdekel bennünket Ő, és szeretnénk követni Őt. Jó lenne, ha az imaéletünkben nem csak a vég nélküli szövegelésre fordítanánk gondot, hanem Isten jelenlétére is. Ugyanis, ha Isten nincs jelen, nem létezik, akkor tulajdonképpen kinek és miért szövegelünk? Az első és legfontosabb dolog, hogy Isten jelen legyen az életünkben és engedjük megszólalni, cselekedni. Ez nem megy gombnyomásra, de megtörténik, amikor Ő úgy akarja. S ha kérjük az Ő megmutatkozását, hajlandók vagyunk alkalmazkodni hozzá, akkor Ő meg fog jelenni valahogyan. Csak legyünk türelmesek, mert ez már egy másfajta világ, másfajta élet. Ez már tényleg nem arról szól, hogy gyorsan elhadarjuk, amit gondolunk és rohanunk tovább, hanem ez már valóban egy Istennek szentelt élet. És ez az Istennek szentelt élet látszik meg az apostolokon és a szenteken. Mindig is másoknak, csodabogaraknak gondoljuk őket. Pedig csak annyi az ő „másságuk”, hogy Istennek szentelték az életüket és találkoztak vele, hallották Őt. Rajtunk múlik, hogy mit akarunk kezdeni Istennel. Rajtunk múlik, hogy akarjuk-e Őt igazán megismerni és alkalmazkodni hozzá. Ha megtapasztaljuk Isten valóságos létét, hogy a feltámadás nemcsak mese, ha bennünket is úgy átjár az Istennel való találkozás öröme, mint annak idején az apostolokat, akkor képesek leszünk mi is tanúságot tenni Krisztusról, és gyarapodni fog az egyház.
Kérjük az Úrtól, hogy erősítse meg valóságos létét számunkra. Győzze le a félelmeinket, a földies gondolkodásunkat és ébresszen vágyat bennünk önmaga iránt.

Letölthető ITT.

2018. március 25., vasárnap

Virágvasárnap – 2018.03.25.

Jn 12,12-16: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!”

Mi, akik már sok-sok éve járunk szentmisére, betéve tudjuk a szentmise állandó részeit. Belénk ivódtak a szavak, feleletek, és ha álmunkból felébresztenének minket, akkor is el tudnánk mondani a szokásosan ismétlődő mondatokat. Ugyanakkor ennek a „betéve tudásnak” van egy olyan oldala is, hogy már nem is igazán vagyunk tudatában annak, hogy mit is mondogatunk a szentmise bizonyos részeiben. Ez a probléma a mindennapi életünkben is rengeteg helyen kiütközik. Mindaz, amit sokszor ismétlünk sokszor jelentését is veszti. Tesszük és mondjuk, de már nem tudjuk miért. A világi és egyházi szokásainkra, hagyományainkra mindez különösen is érvényes. Itt vannak például a nagyheti és húsvéti szokásaink, melyek jelentését, értelmét már nem biztos, hogy meg tudnánk mondani.
Mindezek után térjünk vissza a szentmise menetéhez (liturgiájához). Nem-csak a gépiesen elmondott mondatok értelmét veszítjük el, hanem ráadásul vannak olyan szavak kifejezések a szentmisében, melyek alapból érthetetlenek számunkra, mert még csak nem is magyarul vannak. Ha a magyar szavak felett el-siklunk, akkor mennyivel inkább az idegen szavak felett. A mai ünnep evangéliumában is felbukkan egy nagyon jól ismert szó, melyet rengetegszer elmondtunk már, de valószínűleg nem vagyunk tudatában a jelentésének. Ez a szó a hozsanna. Mit is jelenthez ez a kifejezés, melyet az átváltoztatás előtt mondunk, vagy éneklünk? A hozsanna szó a következőt jelenti: „Segíts, hát!” Egy felkiáltó, kérő kifejezés, melyet az emberek Istennek címeztek. Miért is? Mert az akkori ember tudatában volt annak, hogy önmaga kevés az élet sok-sok dolgához, helyzetéhez. Rászorul az Úr segítségére. Pár héttel ezelőtt arról elmélkedtünk, hogy mennyi hétköznapi dolgot biztosít számunkra Isten, mely hétköznapi dolgokat, már észre sem vesszük. Majd ezt követően beszéltünk Isten megismerésének a fontosságáról, mert gyakran nem is vagyunk tisztában azzal, hogy kihez is imádkozunk. Nem feltétlen tapasztaljuk meg Isten létezését, személyességét, s az imáink csak szövegek, gépies hadarások lesznek. S mondhatni ezeket az elmélkedési témákat ötvözi a hozsannak szó, amely rutinosan hangzik el a szánkból, és nem is tudjuk mit jelent, kinek mondjuk.
 Kapaszkodjunk bele a szó jelentésébe! „Segíts, hát!” De miben is segítsen nekünk és ki? Először is az Istenhez kiáltunk, hogy Ő segítsen nekünk! Miben is? Legelőször abban, hogy megtapasztaljuk, megismerjük az Ő valóságos jelen-létét személyét. Majd a húsvéti időszakban kerül kihangsúlyozásra a feltámadt Krisztus megtapasztalása, de már most könyörgünk Istenhez, hogy mi is részesedjünk Krisztus megtapasztalásában, még ha nem is úgy, mint annak idején az apostolok, de legalább tudjuk, hogy nem egy szoborhoz, vagy egy képhez imádkozunk, hanem az élő Istenhez. Segítsen, hát nekünk az Isten, hogy el tudjuk viselni a szenvedéseket az életünkben! Segítsen, hát az Isten, hogy le tudjunk mondani a bűneinkről! Segítsen, hát nekünk az Isten, hogy kibírjuk azt, amikor mások keresztre feszítenek minket! Segítsen, hát az Isten, hogy ne szálljunk le a keresztről és ne álljunk bosszút azokon, akik megkínoztak minket! Segítsen, hát az Isten, hogy meg tudjunk halni mi is a kereszten, hogy teljesíteni tudjuk a mennyei Atya akaratát! Segítsen, hát az Isten, hogy mi is feltámadhassunk!
 Amikor elérkezünk a szentmise azon részéhez, amikor felhangzik majd a hozsanna, akkor jusson eszünkbe a szó jelentése. S lehetőség szerint vigyük magunkkal e jelentést és alkalmazzuk a mindennapi imádságainkban, amikor segítségért folyamodunk Istenhez.


Letölthető ITT.

2018. március 18., vasárnap

Nagyböjt 5. vasárnapja – 2018. március 18.

Jer 31,31-34: „Íme, napok jönnek – mondja az Úr –, amikor … többé nem lesz szükség arra, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: »Ismerd meg az Urat,« mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr –, mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.”
Jn 12,20-33: Abban az időben: Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak.

Az olvasmányból egy-egy mondatot emelnék ki: „Ismerd meg az Urat” (olvasmány), „Uram, látni szeretnénk Jézust.” (evangélium). Mind a két mondat tulajdonképpen ugyanazt jelenti. Látni valakit, az egyben meg is ismerni valakit. De azok a görögök, akik látni akarták Jézust, nem csak kíváncsiak voltak. Nem bámészkodó tömegek voltak, hanem azért akarták Jézust látni, hogy a követői legyenek. Tehát látni, megismerni az Urat azt is jelenti, hogy a követői szeretnénk lenni.

Keresztény emberként nagyon fontos feltennünk azt a kérdést, hogy miként is válhatunk keresztény emberré? A gazdag ifjú azt kérdezi Jézustól, hogy mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet (vö. Lk 18,18 sk). Tulajdonképpen azt kérdezte, hogyan válhat jó keresztény emberré, igazán Krisztus követővé. Ugyanis a keresztény név azt jelenti, hogy Krisztus követő. Fontos, hogy ne csak névleg legyünk keresztények, hanem lényegünkben, a szavainkban és a tetteinkben is. Hogy amikor mások látnak, hallanak minket, akkor ne csak minket embereket lássanak és halljanak, hanem a Krisztust is. Ezért lényeges, hogy miként is válhatunk krisztusiakká, keresztényekké? Erre ad választ a két kiemelt mondat. Akkor lehetünk igazán krisztusiak, Krisztus követők, ha látjuk Krisztust, ha megismertük és lemásoltuk Őt. Ugyanis ahhoz, hogy valakit lemásoljunk, szükséges az eredetit valahogy birtokolnunk. Folyamatosan szemléljük, utánozzuk Őt. Két hete a szentmisén feltettük azt a kérdést, hogy miért is jövünk szentmisére. Akkor a hálaadás volt a válasz, most pedig kiegészül a kérdésre adott válaszunk azzal, hogy azért jövünk szentmisére, hogy szemléljük, lássuk, megismerjük Istent. Szemléljük, lássuk, megismerjük Őt a szentírási szakaszok és a prédikáció segítségével. Szemlélődők vagyunk, leszünk. És ezt a szemlélődést gyakoroljuk otthon a saját imaéletünkben is, amikor elvonulunk a szobánkba és kinyitjuk a Szentírásunkat. A Szentírással folyamatosan nyomon követjük Jézus életét, szavait tetteit. Megismerjük alaposan Istent.  Homályosan sok fajta elképzelésünk van Istenről, Jézusról, de fontos, hogy ezen homályos elképzelések helyett reális képet kapjunk az Úrról. Ezért amennyi időt csak lehetséges, szánjunk a Szentírásra! Minél többet foglalkozunk a Biblia Istenével, annál inkább átitatódunk vele, és hasonlóvá válunk Őhozzá. Fontos, hogy megismerjük Istent, és ez a megismerés a tetteinkben is megmutatkozzék.

Most a szentmisében azért imádkozunk, hogy bennünk is ébresszen vágyat Istent, az Őt való megismerésre. Ébresszen bennünk vágyat a Szentírás olvasására, és amit olvasunk azt megértsük, illetve beépítsük az életünkbe! Segítsen minket Isten krisztusiakká, Krisztus követőkké válni!

Letölthető ITT.

2018. március 13., kedd

Nagyböjt 4. vasárnapja – 2018. 03. 11.

2Krón 36,14-16.19-23: Cidkijának, Juda utolsó királyának napjaiban nemcsak a nép, hanem a papok összes elöljárói is sok-sok hűtlenséget követtek el, utánozva a nemzetek valamennyi iszonyatos dolgát. … Végül az Úr haragja visszavon-hatatlanul népére zúdult. … Így teljesedett be az Úrnak Jeremiás próféta által mondott szava: Pusztaság lesz az ország és nyugodni fog hetven esztendeig, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért. Az Úr teljesíteni akarta Jeremiás próféta által mondott szavát. Azért Kürosznak, a perzsák királyának első évében fölébresztette Kürosznak, a perzsák királyának lelkét. Ő a következő felhívást intézte egész birodalmához, mégpedig írásban is: „Így szól Kürosz, a perzsa király: Az Úr, az ég Istene nekem adta a föld minden országát. Ő megparancsolta, hogy templomot építsek neki a Judában fekvő Jeru-zsálemben. Aki közületek az ő népéhez tartozik, legyen azzal az ő Istene, és térjen haza.”
Jn 3,14-21: Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.

Mindkét szentírási szakasz a hűtlenséggel kezdődik. Újra és újra elpártol a nép Istentől és a maga feje után indul. A múlt héten a hálaadásról volt szó. Hányszor elfelejtjük észre venni és megköszönni az Úrnak mindazt a jót, amit Ő nekünk juttat. S alig megkaptuk, amit szerettünk volna, máris elfordulunk tőle. Önzők és gőgösek vagyunk. Legtöbbször csak magunkra gondolunk. Az olvasmányban a papokat és kritizálja Isten, éppen úgy, mint később Jézus az akkori vallási élet vezetőit. Ezekből látszik, hogy sajnos mi papok messze nem vagyunk olyan tökéletesek és hűségesek Istenhez, mint amilyen szinten ez elvárt lenne. Természetesen tisztelet a kivételnek, mert akkor sem, és most sem mindenki hűt-len Istenhez. De a lényeg, hogy Isten tükröt tart a mindenkori papság elé is, hiszen emberek ők is, éppen ezért el is fordulhatnak Istentől. Összességében nagyon sokan és nagyon sokszor válunk hűtlenné Istenhez, és az emberekhez. És ezeknek a hűtlenségeknek meg vannak, lesznek a maguk következményeik. Mindkét szakaszban a bűntető Isten képe rajzolódik ki számunkra, amely bűntető istenkép annyira beleivódott az emberek tudatába, hogy szinte kiűzhetetlen az onnan. Máig ezzel az eltorzult, rossz istenképpen azonosítjuk a szerető és irgalmas Istent. Kérdés, hogy valóban büntet-e az Istent? Az említett szakaszok és sok más rész a Bibliában a büntető Istent jeleníti meg számunkra. De nem szabad elfelejtünk azt, hogy az adott események, szövegek egy adott kor társadalmi fel-fogását tükrözik vissza számunkra. Az ókori népek kultikus életében szinte min-den istenség büntető istenség volt. Mindig engesztelni kellett őket, és minden balsorsot a haragvó istenek idézhettek elő. Ezt az istenképet örökítik át a zsidók is és később sajnos a keresztények is. Tény, hogy Jézusnak sem tetszett sok min-den az akkori hétköznapokban, de összességében az evangéliumok egy irgalmas, szerető Jézust tárnak fel számunkra. El kellene felejtenünk a büntető Istent, mert amíg ezt nem tesszük meg, nem tudjuk elfogadni az irgalmas Istent, és az Ő megbocsátását. Sokan ezért küszködnek egész életükön át mindenféle belső gyötrődéssel, túlzott bűntudattal és lelkiismeret furdalással. S azt sem árt megjegyeznünk, hogy a hűtlenségeink büntetései nagyon sokszor nem Istentől erednek, hanem tőlünk. Ugyanis a bűneinknek következményeik vannak. Ahogyan vetünk, úgy aratunk – mondja a közmondás is. Legtöbbször magunkat büntetjük.

Fontos az is, hogy ne ragadjunk le a negatív részeknél se a szentírási szövegek, se a saját életünk esetében. Hajlamos vagyok én is csak a rosszat kihang-súlyozni, miközben elhanyagolom a jók kiemelését. Itt a szövegekben sem a hűt-lenségé, a büntetésé az utolsó szó, hanem a jóra fordulásé. Igaz, hogy lerombolják Jeruzsálemet, a templomot, és elhurcolják a népet, de aztán vissza is tér a nép és újra felépül a város és benne a templom. Igen, hűtlenek vagyunk Istenhez, követünk el bűnöket, ha akarjuk, ha nem, de nem szabad ebbe beletörődnünk, és nem szabad eljutnunk odáig, hogy „már úgy is mindegy!”! Isten szeretné helyre-állítani a velünk lévő kapcsolatát, azt, amit mi elrontottunk, megszakítottunk vele. Szeretne minket, mint romos épületeket újra felépíteni. Pál apostol mondja, hogy testünk a Szentlélek temploma (vö. 1Kor 6,19). Nagyon gyakran feldúlják ezt a spirituális templomunkat a bűneink, rossz szokásaink. A napi lelkiismeret-vizsgálatban mindig kérdés, hogy milyen állapotú is – akkor éppen – a benső, lelki templomunk. Pompázatos, hatalmas bazilika, amiben fényes isteni liturgia zajlik, vagy pedig romos, düledező templomocska, penészes tárgyakkal? Sokszor lebontjuk ma azt, amit tegnap felépítettünk. De Isten szeretne nekünk segíteni abban, hogy a lelki templomunk, ami valójában az Övé, az folyamatosan dicsőségben ússzon. Minden bűnbánatban, szentgyónásban azt kérjük Istentől – tudattalanul is –, hogy építse újjá bennünk azt, amit mi tönkre tettünk. Tisztítsa meg lelki szentélyünket a hamis bálványoktól. Ő nem rest és kötelet fon, és kihajtja belőlünk az árusokat és a koszos állatokat és újra az imádság házává teszi a lelkünket, amelyben a lélek emberi szavakkal ki nem fejezhető módon jár közben értünk (vö. Róm 8,26).

Tartsunk bűnbánatot, ismerjük fel a mindennapi hűtlenségeinket! Ezt követően pedig kérjük lelkünk tisztulását az irgalmas Istentől!

Letölthető ITT.

2018. március 8., csütörtök

T. Merton: Könyörgés Robert Laxhoz

Lax, amikor imádkozol, imádkozz értem is, hogy jó pap legyek. Imádkozz minden papért, hogy jók legyenek, és imádkozz minden ember üdvösségéért, az apácákért, az üzletemberekért, Hitlerért, mindenkiért. (Párbeszéd a Csönddel, 157. o.)

/Robert Lax (1915-2000) író, Thomas Merton legjobb barátja./


2018. március 4., vasárnap

Nagyböjt 3. vasárnapja – 2018. március 4.

Kiv 20,1-17: Isten a Sínai-hegynél táborozó népnek ezeket a parancsolatokat hirdette ki: … Emlékezzél meg a szombatról és szenteld meg! Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek. ... Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napot pedig megáldotta és megszentelte. …
Jn 2,13-25: Abban az időben mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”

Az olvasmányból a hetedik nap megszentelését, az evangéliumból pedig a templomot emelném ki, így megkapva a vasárnapi templomba járást. Amióta elindult világot hódító útjára a kereszténység, illetve amióta Krisztus ezen a napon támadt fel, azóta tart a vasárnap ünneplése. Amióta vannak templomaink, azóta járunk oda a vasárnapi istentiszteletre. És amióta Nagy Konstantin császár elrendelte, azóta munkaszüneti nap a vasárnap. Tehát régóta járunk vasárnaponként templomba, hol önszántunkból, hol kötelezve rá, hol megszokásból, hol tudatosan. Elmondhatjuk, hogy manapság már senki sem kötelezett a templomba járásra, hacsak nem érzi magát fenyegetve az egyházi törvénytől, mely kimondja, hogy a vasárnapi szentmise elmulasztása súlyos bűn. A jó – törvénytisztelő – keresztény ember, pedig semmi esetre sem akarja megszegni ezt a törvényt. De tényleg csak ennyiről szólna a vasárnapi templomba menés? Elmegyünk, mert belenevelődtünk, megszoktuk, vagy félünk a törvény átkától? Ezeknél azért többről, másról van szó, és fontos, hogy meg tudjuk mondani azt, hogy miért is tartjuk fontosnak a vasárnapi istentiszteletet.
Az elmúlt egy évben volt szerencsém több templomban is megfordulnom – padban ülő hívőként. S a helyzeteket és magamat tekintve sokszor úgy éreztem, hogy a vasárnapi misének nem sok értelme van. Egyhangú, unalmas, elmegyünk mert előírás, bűnös vagyok és kritikus stb. De csak nem adtam fel és gondolkodtam azon, hogy miért is szükséges jelen lennem még a legunalmasabb szentmisén is. Egyrészt a mise nemcsak a papból és a prédikációjából áll, hanem Krisztus valóságos jelenlétéből és keresztáldozatából is. És ha a beszéd nem is tetszett, azért tiszteljem az Urat, aki pontosan a sok neki sem tetsző emberért is áldozatul adta önmagát. Ahogy Ő elviseli az én rút cselekvéseimet, legyek szíves én is elviselni mást. A szentmise legelső sorban Krisztusról és az áldozatáról szól. Ezt ünnepeljük, ezért adunk hálát. Ez a tény nagyon nehezen jön át – szerintem – a szentmisében annak ellenére, hogy a szövegek erről is szólnak. Éppen ezért fontos, hogy magunkban helyre tegyük a szentmise lényegét. Magunkban kell átgondoljuk a szentmise és Krisztus kereszthalálának kapcsolatát. Sajnos erre „csak úgy” kevés lehetőséget kapunk egy-egy szentmisében. De ahogy az apostoloknak is tisztázniuk kellett önmagukban az eseményeket, éppen úgy mi is meg vagyunk erre hívva. És ha megértjük a lényeget, akkor kevésbé lesz fontos számunkra a pap személye, a beszédének a minősége vagy éppen például egy kép színe a falon.
 Krisztus halálának és feltámadásának ünneplése mellett, más fontos dolgot is találtam, ami miatt illő és üdvös elmennünk vasárnap a szentmisére. Ez a más fontos dolog végül is kapcsolódik az előző témához is, hiszen ott is megemlítettem azt, hogy a szentmisében hálát adunk a megváltottságunkért. Tehát a hálaadás az, amire ismét gondolok. Nemcsak Krisztusért lehet hálát adni, hanem mindazért is, amit a gondviselő Isten tett, tesz értünk. Mert a gondviselés is nagyon fontos, folyamatos történés az életünkben. Ismételve magam, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért menjek megint misére, akkor azt a választ kaptam, hogy megköszönd mindazt a jót, ami veled történt a héten, amiket kaptál. Így máris lendületesebben indultam neki. Most kiemelnék néhány dolgot, amik annyira természetesen vannak jelen az életünkben, hogy el is felejtkez(het)ünk értük hálát adni. A legalapvetőbb emberi szükséglet az evés. Ha éhezünk, semmi más nem számít, még ölni is képesek vagyunk. A mi térségünkben manapság nincs éhezés. Pontosabban az átlag ember ma Magyarországon nem éhezik. De sajnos sok átlag alatti ember él körülöttünk, akik éheznek. Évente párszor gyűjtést rendezünk neki, de hányan vannak, akikről senki sem tud, senki sem gondoskodik. És akkor ha még kilépünk az országunkból a sokkal szegényebb országok irányába! Hosszan lehetne ragozni ezt a súlyos problémát, de érezzük, tudjuk, hogy van miért megköszönnünk a mindennapi kenyerünket. A napokban váratlanul jött az extrém hideg. Elszoktunk tőle, már nem hiányzott. De a többségünk meleg lakásban átvészelte. De nem mindenki! Időről időre halljuk a hírekben, hogy éppen hol és ki halt meg, mert nem tudott fűteni magának. Hálát adhatunk a meleg szobáinkért. Aztán ha hideg, akkor a meleg ruháinkat is megköszönhetjük és lehetne folytatni ezer példával a sort, hogy mi mindent köszönhetünk meg egy-egy vasárnapi szentmise alkalmával.
Ha lehetőségünk adódik, akkor a környezetünkben is meg meg említhetjük, hogy nem a mi érdemünk, hogy van mit ennünk vagy éppen van mivel fűtenünk. Természetesen részünk van ezekben a lehetőségekben, mert megtermeljük, megfőzzük, kivágjuk, dolgozunk ezeken, ezekért, de végső soron, amit megtermelünk az pillanatok alatt megsemmisülhet. A gázcsapokat elzárhatják. Végső soron sajnos kiszolgáltatottak vagyunk mindenben. Nem mi irányítjuk az alapvető folyamatokat. És erre akkor jövünk rá, amikor előáll egy helyzet, és nem tudunk semmit sem tenni. Tehetetlenek vagyunk, ezért rászorulunk Isten mindenhatóságára, gondviselésére. Ahogy nekünk is jól esik olykor egy köszönöm, éppen úgy Istennek is. A szentmise egy nagy, összetett köszönöm Isten felé. Köszönjük, hogy életét adta értünk, és beléphetünk a mennyországba. Köszönjük, hogy naponta ad ennünk, innunk, meleg szobát s egyebeket. S bár ezt kifejteni már nincs lehetőség, de kérjünk erőt Tőle, hogy – miközben Ő gondunkat viseli – mi se feledkezzünk meg a környezetünkben élőkről! 

Letölthető ITT.

Húsvét 2. vasárnapja – 2018. 04. 08.

Caravaggio: Szent Temás hitetlensége 1603 Jn 20,19-31: „Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a taní...