![]() |
Caravaggio: Szent Temás hitetlensége 1603 |
Jn 20,19-31: „Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: ,,Békesség nektek!'' Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.”
A múlt héten arról elmélkedtünk, hogy nincsenek kézzel fogható bizonyítékai Krisztus feltámadásának, azért csak hittel tudjuk elfogadni ezt az eseményt. Elhisszük mindazt, amit ránk hagyományoztak az apostolok, evangélisták.
A mai alkalommal kicsit a hitnek a természetéről gondolkodnánk, hiszen olyan megfoghatatlan dologgal állunk szemben, mint amilyen megfoghatatlan például a lélek létezése is számunkra. Egyiket sem látta soha senki, mégis hisszük, hogy van lélek, és ezt hittel hisszük. De hogyan keletkezik a hit, hogyan tudjuk mégis „megragadni” azt?
A hit kegyelem. A kegyelem szót ajándéknak fordítjuk, tehát a kegyelem ajándék. Isten ajándékoz meg vele minket. És valóban, elhinni valamit az nagy dolog, az ajándék, pontosan azért, mert semmi bizonyíték, semmi tudás nincs mögötte. Megbízni valakiben, elhinni valakinek a szavait ajándék. Sokszor nem sikerül. És amikor megbízunk valakiben, elhisszük a szavait, akkor valóban semmi garancia nincs a birtokunkban arra nézve, hogy igaz, amit a másik állít. S vannak helyzetek, amikor nagyon nem könnyű hinni a másiknak. Ilyen helyzet volt Krisztus feltámadása is és Tamásnak nagyon nem volt egyszerű elhinni Jézus újbóli megjelenését. Neki aztán nem is hite lett, hanem tudása, hiszen megtapasztalta két kezével a feltámadt Jézust. Nekünk már csak a hit jutott.
Az a hit, ami bennünk él, mint a lélek. Mondhatni egyek. Átjárja az egész testünket, még ha ezt fizikálisan nem is érzékeljük. Hogy kerül belénk a hit? A léleknél is kérdés volt a régi időkben, hogy mikor kerül bele az emberbe. Most azt valljuk, hogy a fogantatástól kezdve van lelke az embernek. De hite mettől van egy embernek? Talán mondhatjuk azt, hogy a fogantatásától kezdve, hiszen nagyon sok mindent elhiszünk már gyermekkorban is. Tény, hogy nem istenhitről van szó, de mégiscsak hitről beszélünk. Azt istenhitet pedig megelőzheti a profán, hétköznapi dolgokba vetett hit, hogy például „amit a szüleim mondanak az igaz”. Nagyon sok mindenben hisz az ember, csak nincs tudatában. Tehát nem teljesen igaz az, hogy a világban élő emberek hitetlenek. Nagyon is hívők, csak nem Istenben hisznek. És könnyebben hinnének Istenben is, ha elgondolkodnának néha azon, hogy mi minden más megfoghatatlan dologban hisznek. Az pedig, hogy ki fog Istenben hinni, jó kérdés. Gyermekkoromban nem volt kérdés, hogy van Isten és hittem a létezésében. De ezt a hitet nem én állítottam elő, sem a nagymamám, aki megadta a kezdő lökéseket. A hit egyik fontos tulajdonsága, hogy nem mi állítjuk elő. Elveszíteni eltudjuk, de sem adni, sem erősíteni nem tudjuk azt. Egyedül Isten képes a hit adására, erősítésére. Mi közreműködünk benne, de nem a mi érdemünk. Valami olyasmi lehet – visszatérve a lélekkel való összehasonlításhoz – mint amiről Jézus beszél Nikodémusnak, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod honnan jön és hová tart. A hit is így „mozog” szerintem. Egyszer csak jön és hatalmába kerít bennünket. Nem kérdezi, hogy akarjuk-e, befogadjuk-e, hanem egyszerűen már bennünk van, már hiszünk. Kicsit olyan, mint az érzésvilágunk. A szerelem, mint érzés az egyik legjobb példa erre. A szerelem sem kérdezi meg az embert, hogy akar-e egyáltalán szerelmes lenni, hanem egyszerűen csak birtokba veszi az embert, aki azt veszi észre, hogy egyszer csak tombol benne ez a nagyszerű érzés. És ha saját hívőségünkre gondolunk, akkor észre fogjuk venni, hogy előbb voltunk hívők, mint azt gondolnánk. Nem akkor lettünk azok, amikor igent mondtunk Istenre, hanem jóval korábban, hogy egyáltalán igent mondhassunk majd Istenre.
Hogyan érkezik belénk a hit? Erre jó magyarázat lehet a mostani evangéliumi szakasz, melyben Jézus áthatol a zárt ajtókon. Mi mindannyian zárt ajtók vagyunk, hiszen nem megy át rajtunk a levegő, a fény. Mint említettük korábban, a hit pedig bennünk, a testünkön belül van. De hogyan? Úgy, ahogy Jézus is áthatolt az ajtókon. Jézus, a Szentlélek képes áthatolni rajtunk. A mostani evangéliumban Jézus az apostolokra lehelte a Szentlelket, akiknek testén az a Szentlélek áthatolt (nem feltétlen a belégzéssel jutott beléjük). A Lélek ott fúj, ahol akar, azon hatol át, ami akar. A Lélek áthatolt az apostolok testén, beléjük költözött, és hittek. Éppen így működik a mi esetünkben is. A hit ajándéka a Szentlélekkel együtt áthatol rajtunk. Csak nem vesszük észre, nem érzékeljük fizikálisan. Bár ez sincs kizárva. Úgy hatolnak át rajtunk, mint Jézus a zárt ajtókon. Ezzel adhatott példát számunkra Jézusra arra, hogy képes minket „bevenni”, képes belénk költözni tőlünk függetlenül is. Sajnos a megszállottság is hasonlóan működik. És a zárt ajtókon át való belépéshez elővehetünk más korábbi evangéliumi eseményeket is. Gondoljunk Jézus fogantatására. Ott is áthatol a Szentlélek Mária testén és a magzat belekerül az ő méhébe. Vagy Mária szüzessége. Az egyház vallja, hogy Mária szűz maradt szülés után is. Tehát Jézus képes volt úgy kijönni anyja testéből, hogy nem sértette annak szüzességét. Mindezek igazolják azt, hogy Isten áthatol mindenen, ha akar.
Már csak annyi maradt számunkra, hogy egyrészt visszagondoljunk a saját múltunkra, hogy mikor és hogyan lettünk Istenben hívő emberek. Kinek volt szerepe ebbe, illetve mikor döntöttünk tudatosan Isten mellett? Mikor találkoztunk igazán vele, hogy aztán dönthessünk mellette? Mikor tapasztaltuk meg azt a nagy örömöt, amit az apostolok a mostani szakaszban, amikor meglátták Jézust? Fontos, hogy visszamenjünk ezekhez a bázis élményekhez, mert ezek tartanak meg minket akkor, amikor gyengül a hitünk és elkezdünk kételkedni. Eszünk be kell jusson ilyenkor Pál kijelentése, hogy „tudom, kinek hittem”. Amikor gyenge a hitünk, akkor gondoljunk vissza a hitünk ébredésére, az Úrral való találkozásainkra, és akkor újból megerősödünk, ki fogunk tartani. Másrészt pedig imádkozzunk mindazokért, akik még mindig nagyon bezárt ajtók, és nem akarják beengedni Istent az életükbe, mert félnek tőle, és mert nem ismerik még Őt. Sokan nem is tudják, hogy szükségük lenne Istenre. Ma már tényleg sok olyan ember él körülöttünk, akinek Isten már végképp nem jelent semmit. Könyörögjünk azért, hogy Jézus átlépjen a zárt emberek zárt világán és megmutassa nekik magát. Ma, amikor annyi mindenben hiszünk, legalább annyira hitetlenek is vagyunk. Szükségünk van megtapasztalásokra, mint Tamásnak is. A mai emberek Tamások, csak akkor hisznek, ha látnak is. Mutassa meg magát Isten a mai kor emberének, és ajándékozza meg őket a hittel!
A múlt héten arról elmélkedtünk, hogy nincsenek kézzel fogható bizonyítékai Krisztus feltámadásának, azért csak hittel tudjuk elfogadni ezt az eseményt. Elhisszük mindazt, amit ránk hagyományoztak az apostolok, evangélisták.
A mai alkalommal kicsit a hitnek a természetéről gondolkodnánk, hiszen olyan megfoghatatlan dologgal állunk szemben, mint amilyen megfoghatatlan például a lélek létezése is számunkra. Egyiket sem látta soha senki, mégis hisszük, hogy van lélek, és ezt hittel hisszük. De hogyan keletkezik a hit, hogyan tudjuk mégis „megragadni” azt?
A hit kegyelem. A kegyelem szót ajándéknak fordítjuk, tehát a kegyelem ajándék. Isten ajándékoz meg vele minket. És valóban, elhinni valamit az nagy dolog, az ajándék, pontosan azért, mert semmi bizonyíték, semmi tudás nincs mögötte. Megbízni valakiben, elhinni valakinek a szavait ajándék. Sokszor nem sikerül. És amikor megbízunk valakiben, elhisszük a szavait, akkor valóban semmi garancia nincs a birtokunkban arra nézve, hogy igaz, amit a másik állít. S vannak helyzetek, amikor nagyon nem könnyű hinni a másiknak. Ilyen helyzet volt Krisztus feltámadása is és Tamásnak nagyon nem volt egyszerű elhinni Jézus újbóli megjelenését. Neki aztán nem is hite lett, hanem tudása, hiszen megtapasztalta két kezével a feltámadt Jézust. Nekünk már csak a hit jutott.
Az a hit, ami bennünk él, mint a lélek. Mondhatni egyek. Átjárja az egész testünket, még ha ezt fizikálisan nem is érzékeljük. Hogy kerül belénk a hit? A léleknél is kérdés volt a régi időkben, hogy mikor kerül bele az emberbe. Most azt valljuk, hogy a fogantatástól kezdve van lelke az embernek. De hite mettől van egy embernek? Talán mondhatjuk azt, hogy a fogantatásától kezdve, hiszen nagyon sok mindent elhiszünk már gyermekkorban is. Tény, hogy nem istenhitről van szó, de mégiscsak hitről beszélünk. Azt istenhitet pedig megelőzheti a profán, hétköznapi dolgokba vetett hit, hogy például „amit a szüleim mondanak az igaz”. Nagyon sok mindenben hisz az ember, csak nincs tudatában. Tehát nem teljesen igaz az, hogy a világban élő emberek hitetlenek. Nagyon is hívők, csak nem Istenben hisznek. És könnyebben hinnének Istenben is, ha elgondolkodnának néha azon, hogy mi minden más megfoghatatlan dologban hisznek. Az pedig, hogy ki fog Istenben hinni, jó kérdés. Gyermekkoromban nem volt kérdés, hogy van Isten és hittem a létezésében. De ezt a hitet nem én állítottam elő, sem a nagymamám, aki megadta a kezdő lökéseket. A hit egyik fontos tulajdonsága, hogy nem mi állítjuk elő. Elveszíteni eltudjuk, de sem adni, sem erősíteni nem tudjuk azt. Egyedül Isten képes a hit adására, erősítésére. Mi közreműködünk benne, de nem a mi érdemünk. Valami olyasmi lehet – visszatérve a lélekkel való összehasonlításhoz – mint amiről Jézus beszél Nikodémusnak, hogy a Lélek ott fúj, ahol akar. Hallod zúgását, de nem tudod honnan jön és hová tart. A hit is így „mozog” szerintem. Egyszer csak jön és hatalmába kerít bennünket. Nem kérdezi, hogy akarjuk-e, befogadjuk-e, hanem egyszerűen már bennünk van, már hiszünk. Kicsit olyan, mint az érzésvilágunk. A szerelem, mint érzés az egyik legjobb példa erre. A szerelem sem kérdezi meg az embert, hogy akar-e egyáltalán szerelmes lenni, hanem egyszerűen csak birtokba veszi az embert, aki azt veszi észre, hogy egyszer csak tombol benne ez a nagyszerű érzés. És ha saját hívőségünkre gondolunk, akkor észre fogjuk venni, hogy előbb voltunk hívők, mint azt gondolnánk. Nem akkor lettünk azok, amikor igent mondtunk Istenre, hanem jóval korábban, hogy egyáltalán igent mondhassunk majd Istenre.
Hogyan érkezik belénk a hit? Erre jó magyarázat lehet a mostani evangéliumi szakasz, melyben Jézus áthatol a zárt ajtókon. Mi mindannyian zárt ajtók vagyunk, hiszen nem megy át rajtunk a levegő, a fény. Mint említettük korábban, a hit pedig bennünk, a testünkön belül van. De hogyan? Úgy, ahogy Jézus is áthatolt az ajtókon. Jézus, a Szentlélek képes áthatolni rajtunk. A mostani evangéliumban Jézus az apostolokra lehelte a Szentlelket, akiknek testén az a Szentlélek áthatolt (nem feltétlen a belégzéssel jutott beléjük). A Lélek ott fúj, ahol akar, azon hatol át, ami akar. A Lélek áthatolt az apostolok testén, beléjük költözött, és hittek. Éppen így működik a mi esetünkben is. A hit ajándéka a Szentlélekkel együtt áthatol rajtunk. Csak nem vesszük észre, nem érzékeljük fizikálisan. Bár ez sincs kizárva. Úgy hatolnak át rajtunk, mint Jézus a zárt ajtókon. Ezzel adhatott példát számunkra Jézusra arra, hogy képes minket „bevenni”, képes belénk költözni tőlünk függetlenül is. Sajnos a megszállottság is hasonlóan működik. És a zárt ajtókon át való belépéshez elővehetünk más korábbi evangéliumi eseményeket is. Gondoljunk Jézus fogantatására. Ott is áthatol a Szentlélek Mária testén és a magzat belekerül az ő méhébe. Vagy Mária szüzessége. Az egyház vallja, hogy Mária szűz maradt szülés után is. Tehát Jézus képes volt úgy kijönni anyja testéből, hogy nem sértette annak szüzességét. Mindezek igazolják azt, hogy Isten áthatol mindenen, ha akar.
Már csak annyi maradt számunkra, hogy egyrészt visszagondoljunk a saját múltunkra, hogy mikor és hogyan lettünk Istenben hívő emberek. Kinek volt szerepe ebbe, illetve mikor döntöttünk tudatosan Isten mellett? Mikor találkoztunk igazán vele, hogy aztán dönthessünk mellette? Mikor tapasztaltuk meg azt a nagy örömöt, amit az apostolok a mostani szakaszban, amikor meglátták Jézust? Fontos, hogy visszamenjünk ezekhez a bázis élményekhez, mert ezek tartanak meg minket akkor, amikor gyengül a hitünk és elkezdünk kételkedni. Eszünk be kell jusson ilyenkor Pál kijelentése, hogy „tudom, kinek hittem”. Amikor gyenge a hitünk, akkor gondoljunk vissza a hitünk ébredésére, az Úrral való találkozásainkra, és akkor újból megerősödünk, ki fogunk tartani. Másrészt pedig imádkozzunk mindazokért, akik még mindig nagyon bezárt ajtók, és nem akarják beengedni Istent az életükbe, mert félnek tőle, és mert nem ismerik még Őt. Sokan nem is tudják, hogy szükségük lenne Istenre. Ma már tényleg sok olyan ember él körülöttünk, akinek Isten már végképp nem jelent semmit. Könyörögjünk azért, hogy Jézus átlépjen a zárt emberek zárt világán és megmutassa nekik magát. Ma, amikor annyi mindenben hiszünk, legalább annyira hitetlenek is vagyunk. Szükségünk van megtapasztalásokra, mint Tamásnak is. A mai emberek Tamások, csak akkor hisznek, ha látnak is. Mutassa meg magát Isten a mai kor emberének, és ajándékozza meg őket a hittel!
Letölthető ITT.